Regényfolyam a XIV. századról, a lovagkirályok és udvari lovagok vérben fürdő aranykoráról


Az utolsó tartományúrig (részlet)

Az Úr 1322. éve
Szent András hava
Sopron

Amikor a templom harangját félreverték és az utcán felzúgott a nép, Gutkeled Miklós feleségének úgy rándult görcsbe a gyomra, hogy még a hímzését is kiejtette a kezéből. Öreg komornája, aki egykor a dajkája is volt, szó nélkül odalépett hozzá, és kövér melléhez ölelte az asszony apró fejét. Aggodalmas ábrázattal meredt maga elé a csupasz kőfalra, miközben hagyta, hogy a vár úrnője minden porcikájában reszketve zokogja teli a kötényét, akárha a párnájába temetkezve sírna.
– Légy erős, drága lelkem! – mondogatta egyre csak a vén özvegyasszony, mert mást nem nagyon mondhatott. – Légy erős, ne lássa, hogy félsz tőle!
Az emberek nyüzsgése és a harangok zúgása ugyanis a vár ura, Gutkeled Miklós soproni ispán hazatértét jelezte, s ezt mindkét asszony jól tudta. Ahogy azt is, hogy amíg az urat el nem szólítják egy újabb háborúba, addig sem nevetés, sem vidám énekhang nem fog visszhangot verni a rideg falak között. A soproni ispán vára ismét dermedt, komor kriptává változik, és az is marad néhány végtelenül hosszú hónapig.
– Levetem magam az öregtorony ablakából – szólalt meg zokogását legyűrve a vékony, sápadt asszony, miközben tenyerével szétmaszatolta arcán a könnyeket. – Egyenest a lova patái előtt zúzom magam halálra, ezúttal így köszöntöm.
– Ne beszélj istentelenségeket! – nyúlt hóna alá a vénasszony, egyetlen mozdulattal rántva talpra az úrnőt, majd gyorsan keresztet vetett. – Micsoda ostoba gondolatok ezek, lelkem! Menj, öltözz gyorsan tiszta ruhába, aztán csipkedd meg az orcádat, hadd lássa, mennyire vártad! Addig én ugrasztom a szolgákat, hogy legyen mielébb forró víz a dézsában, meg friss borjúhús az üstben. Ne adjunk neki okot a búskomorságra!
Bárhogy is igyekeztek azonban, Gutkeled Miklós ugyanolyan mord ábrázattal léptetett félköríves bástyákkal megerősített, ovális fallal körbevett fészke felé, mint minden más alkalommal. Volt benne valami mélységes mélyen gyökerező düh, valami kipusztíthatatlan gyűlölet a világ iránt, ami ugyan kiváló katonává és még jobb hadvezérré tette, de férjnek, hétköznapi embernek elviselhetetlen volt. Békeidőben képtelen volt magával bármit is kezdeni, az úri mulatságokat nem szenvedhette, lakomákat sosem adott. Sivár kővárában, mely oly hideg és bevehetetlen volt, akár az ő lelke, legalább fél emberöltő óta nem csendült zeneszó – legalábbis akkor nem, amikor Miklós otthon tartózkodott.
A soproni ispán hadserege volt a legjobban szervezett harci egység az egész országban. Az alapos gonddal válogatott, könyörtelen szigorral kiképzett közel háromszáz lovas – a törvény betűje szerint vármegyénként felállítandó bandériumok szokásos létszámának másfélszerese – rendezett sorokban haladt ura nyomában a vár felé, olyan fegyelmezetten, mintha még mindig ellenséges területen vonulnának. Jóllehet többen is elléptettek saját utcájuk, házuk mellett, sőt volt, aki elé kisietett az egész családja, mindenki tudta: amíg az ispán úr határozott parancsot nem ad a hazatérésre, addig nekik kutyakötelességük követni őt, akár otthon vannak, akár nem.
Ők voltak a kemény mag, a legkiválóbbak. Végleges létszámuk hadjáratról hadjáratra változott, hiszen alkalomadtán zsoldosokkal, gyalogosokkal bővítették soraikat, vagy éppen a király adott melléjük további seregtesteket, mint ahogy tette azt a felvidéki hadjárat kezdetekor is. Ezek a különféle hadtestek aztán az adott feladat végeztével fokozatosan lebomlottak róluk, de az állandó ispáni bandérium tagjai Miklóssal maradtak, és békeidőben is állandó jelleggel együtt gyakorlatoztak – vagy a soproni vár testedzésre kialakított udvarán, vagy komolyabb hadműveletek kidolgozásakor a város kies határában.
A magas terméskő falakhoz közelítve öblösen zúgó kürtszó köszöntötte őket a kapuház tornyának mellvédjéről, majd kattogva, komótosan megindult felfelé a nehéz hullórostély, és kitárultak a vaskos kapuszárnyak. A soproni ispán bandériuma méltóságteljesen vonult be a várudvarra, ahol a kapitányok parancsszavai szerint széles félkaréjban sorakoztak fel, szemben a bozontos szakállú, arcán ezernyi sebhelyet viselő hadnaggyal.
Miklós nem volt a szavak embere, de zászóalja tagjaihoz igyekezett mindig tisztességes beszédet intézni – minden fellengzősség nélkül, a lényegre összpontosítva.
– Tudom, hogy csalódottak vagytok, amiért elmaradt a szokásos hadizsákmány – kezdte nyers, ráspolyos hangján, miközben végignézett a lovasok arcán. Bárhogy is éreztek, egyikük vonásai sem árulkodtak elégedetlenségről. – Mindnyájan két teljes nap pihenőt kaptok vigaszdíj gyanánt. Utána azonban újult erővel folytatjuk a hadgyakorlatokat. Tudom, hogy nyakunkon a tél és karácsony hava, de mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy hónapokig csak tespedjünk, mint ahogy az más uraknál szokásban van, és tavaszra elkényelmesedett, elsorvadt bagázzsá váljunk. A többi bandérium majd tavasszal újrakezdi a gyakorlatozást. Mi azonban böjtmás havára erősebbek, gyorsabbak és félelmetesebbek leszünk, mint eddig bármikor. Értettétek?
– Értettük! – dörgött párafelhőt háromszáz torok a késő őszi hidegbe.
– Kik vagyunk mi? – bődült el ekkor Gutkeled Miklós.
– A király ökle, a birodalom pajzsa és buzogánya! – süvöltötték egy emberként az ezerszer elhangzott, jól begyakorolt jelmondatot, mire hadnagyuk elégedetten bólintott, majd mindenkit útjára bocsátott. Hadapródjához és fegyvernökéhez külön szólt, és bár ők vele éltek a várban, ezúttal kivételesen megengedte nekik, hogy meglátogassák a családjukat.
Abban a pillanatban, hogy zászlóalja szétszéledt, és ő lováról leszállva rápillantott az otthonául szolgáló szürke palotaépületre, ábrázata ismét elborult. Magába fordulva, dühöngő bikaként indult a bejárat felé, feltépte az ajtót, aztán hirtelen megtorpant, ahogy a küszöbön átlépve egyből háza népébe botlott. Ott sorakoztak lehajtott fejjel a szolgálói, az intézője, a felesége öreg, kövér komornája, és persze maga az asszony, tiszta ruhában, pirosra csípdesett orcával, de lesütött tekintettel, enyhén reszkető állal. Miklós csodálkozva vonta fel szemöldökét, de csak egyetlen nagyon rövid, alig szívdobbanásnyi időre engedte meg magának, hogy olyan embernek lássék, akit még meg lehet lepni. Aztán ugyanolyan komor képpel folytatta útját a palota belső termei felé, mint ahogy nekiindult.
Döngő léptekkel viharzott el a háznép mellett, csaknem feldöntve a szolgálókat, mire a felesége hegyes kis álla megint erősebben kezdett reszketni, szeme egyre üvegesebbé vált a sírhatnéktól. Akkor azonban a kövér komorna megszorította az asszony karját, és egy finom, ám határozott mozdulattal a férje felé taszította a törékeny teremtést.
– Édes uram – kezdte erőtlen hangján az úrnő –, hála Istennek, hogy épségben hazatértél!
– Istennek ehhez az égvilágon semmi köze – morogta Miklós meg sem állva, rá sem pillantva a feleségére.
– Nehéz utad volt, uram? – folytatta az asszony a férje nyomába szegődve, miközben háta mögött intett a háznépnek, hogy mehetnek a dolgukra. – Mondd, merre jártál? Úgy látom, hajad szála sem görbült…
– Annak örülnél, mi? – pördült felé a király hadnagya, és véreres tekintetét úgy fúrta madárcsontú asszonya halványkék szemébe, mintha kedve lett volna ott helyben megfojtani a boldogtalan nőt. – Örülnél, ha legközelebb helyettem csak a halálhírem térne haza, igaz? Lehet, hogy én is jobban járnék, ha ott pusztulnék valahol, akkor legalább nem kéne azt a savanyú, hazug képedet bámulnom…
Az asszony eddig bírta, ismét elsírta magát – csakhogy ezúttal nem titokban, a komornája kötényébe bújva, hanem férje előtt, feltárva előtte gyengesége utolsó jelét is.
– Úgy, bömbölj csak! – hagyta faképnél az ispán, aki semmi másra nem vágyott, csak egy tűzforró fürdőre a vászonnal bélelt dézsájában.
Egyedül.

Tovább

A Lángmarta dél első fejezete

1. FEJEZET

Az Úr 1321. éve
Szent András havának 21. napja
Temesvár, a királyi udvar

Szalonnával tűzdelt sáfrányos ürücomb, kenyérbéllel sűrített vörösboros szarvasragu, almával töltött kappan, fekete lév, saját zsírjában abált libamáj, ropogós liba- és kacsacomb, hattyúsült és mézes medvetalp, tárkonyos erdei gombapörkölt, tejfölös-túrós rakott lepény, omlóssá sült, zsenge kismalac, hajnaltól délutánig a tűz fölött forgatott ökör, és több hordó kiváló bor, sör, márc  fogadta a királyi udvar nemes vendégét. Károly és ifjú lengyel hitvese, Erzsébet királyné minden fogásból óvatosan, kimérten csipegetett, ahogy az uralkodói párhoz méltó volt, míg a kerek képű, szőrtelen arcán asszonyi vonásokat viselő Frigyes valósággal zabálta az elé kerülő ételeket. Gömbölyded testalkata, hurkás keze, állkapcsát körbepárnázó hófehér tokája láttán bárki könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy az osztrák herceg gyakorta esik a mohóság bűnébe, és jobban élvezi az evést, mint illenék. A tiszteletére rendezett királyi vacsorán Frigyes mégsem elsősorban a falánkságának engedve fogyasztotta két pofára az étkeket – sokkal inkább azért, hogy mihamarabb túlessenek a vacsorán, letudják egymás felé a tiszteletköröket, és Károllyal félrevonulva rátérhessenek a lényegre. Habsburg Frigyes ugyanis korántsem csak enni érkezett Temesvárra.
– Őszintén sajnáljuk, hogy a feleségedet nem hoztad magaddal, uram! – hajolt előre a roskadásig pakolt vacsoraasztalnál Erzsébet, és igyekezett elég hangosan beszélni, hogy a férje jobbján helyet foglaló Frigyes biztosan meghallja szavait a dobosok, kobzosok és kecskedudások által életre keltett, élesen visszhangzó zene hangjai közepette.
– Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy jobb neki most otthon, felséges királyném! – válaszolt vékony, magas hangján Frigyes. – Nem szenvedheti a hideget, amit őszintén szólva magam is nehezen viselek. Talán egyszer tavasszal vagy nyáridőben is alkalmunk nyílik a magyar királyi udvar vendégszeretetét élvezni, de most kizárólag politikáról, háborúról és egyéb férfias dolgokról kívánok szót ejteni férjeddel. Az ilyesmit nehezen viseli az asszonyi fül, nem is neki való…
– Az attól függ – mosolyodott el halványan Erzsébet –, hogy mely asszonyról beszélünk.
– Asszonynak nem való férfiak dolgába avatkozni – legyintett zsírtól csillogó kezével a herceg. – Mindazonáltal látogatásom igencsak rövid ideig tart majd, ezért is kértem, hogy tekintsünk el a nagyvonalú formaságoktól. Amint minden fontosat megbeszéltünk, itt is hagyom ezt a fagyos, szürke időt.
– Nálatok talán hét ágra süt a nap Szent András havában? – szólt közbe könnyedén Károly. – Mert ha igen, legközelebb én élvezem majd a te vendégszereteted, éveim számának gyarapodásával ugyanis a térdem egyre nehezebben viseli az őszt meg a telet.
– Nem, szó sincs róla! – kacagott csengő hangon Frigyes, és hosszú, göndör fürtjei csak úgy táncoltak a nevetéstől. – Nálunk is ugyanilyen elviselhetetlen az év vége, csak arról van szó, hogy nem kívánom ilyentájt az utazást. Jobb szeretek otthon ülni, bevackolva magam a palota legmelegebb zugába, a lobogó tűz elé. Remélem, felséges kuzinom, hogy hamar dűlőre jutunk kettőnk dolgában, és nem terhellek tovább a jelenlétemmel.
– Ugyan, dehogy terhelsz minket, herceg úr! – sietett megnyugtatni a vendéget Erzsébet. – Kérlek, élvezd az estét, melyet kizárólag a te tiszteletedre rendeztünk! Esetleg még egy kis mézsört?
Frigyes bólintott, és hamarosan újabb korsó márc került elé az asztalra. Felhajtotta, majd folytatta bendője megtömését is, miközben a hangulat egyre forrósodott a teremben. Az udvar nemesei, Temesvár legmódosabb emberei mind jobban megfeledkeztek magukról a benyakalt italok hatására, és kócosan, maszatosan, övükből ki-kilógó ruhával ropták a táncot az asztalok között. A zenekar erre még hangosabban, még vadabbul zendített rá, és mivel nagy sikere volt, újból rákezdtek az előző nótára – ezúttal kicsit gyorsabb ütemben, mint először.

Tovább

A Lángmarta dél prológusa

Örökkön lobogó lángok

Zavaros évek voltak azok. Zavarosak és véresek. Mi, akik akkor éltünk, joggal hihettük, hogy a lázongásoknak, a belföldi csatározásoknak, ostromoknak és hadjáratoknak sosem lesz vége – legalábbis a mi nyomorult földi létünk során. Ezen a baljós érzeten az sem sokat változtathatott, hogy az Anjou-ház a rozgonyi csata óta eltelt mozgalmas évtizedben diadalt diadalra halmozott, hiszen mire jó a győzelem, ha nem élvezhetjük ki az ízét? Mire jó, ha utána ismét véres háborúba kell vonulnia az ember fiának, és nem lelhet nyugalmat sohasem?

Az Úrjézus születését követő ezerháromszázhuszonegyedik esztendő őszén kicsit mégis mind úgy érezhettük, hogy eljött a béke ideje. Királyi futárok rótták az utakat szerte Magyarhonban, hogy hírül vigyék, a hűtlen Trencséni Csák Máté után maradt utolsó vár is királyi kézre került, a Felvidék immár teljes egészében az ország részévé vált, lakói pedig hűséges alattvalókká lettek.

Tovább

A Liliom és vér prológusa

anjouk_i_borito_blogra_.jpgEGY ÚJ KOR HAJNALÁN

Egészen más szelek fújtak akkoriban. Lesznek, akik azt állítják majd, hogy semmi sem változott, és hogy csak hajlott koromra megkérgesedett, fáradt elmém fújatja velem régi időknek dicséretét. Ne higgy nekik, kedves olvasóm, ki kezedbe veszed ezen írást, mibe életem alkonyán kezdek bele! Mert hogy öreg vagyok már, s két kézzel is csak nehezen bírom el a kardot, melyet egykor fél kézzel forgattam vasba öltözve, az ugyan kétségtelen. De hogy fonnyadt testemben élesen emlékező, ifjakat megszégyenítő szellem lakozik, azt sem hazudtolhatja meg senki emberfia. Ezzel büntet ugyanis az Isten: természetellenesen hosszú, már-már öröknek tetsző élettel, melynek minden egyes pillanatára oly fényesen emlékszem, mintha csak tegnap történt volna – pedig de szívesen felednék!
Az Úr azt akarja, hogy emlékezzem, így tehát emlékezem. S mivel nevelőim egykor belém verték a betűvetés tudományát, e kódex lapjaira lejegyzem mindazt, ami egy másik, talán egy jobb korban, s egy bűnös élet hosszú esztendei alatt zajlott, a Kárpátok bérceitől övezett, szebb napokat is látott hazában – Magyarországon.
Oly korról mesélek, melyben nem élhettél, kedves olvasóm, és amely nem tér vissza soha többé: utolsó reménysugára akkor halványodott el, amikor a hatalom aljas urainak már egy várandós anya meggyilkolása sem jelentett megoldhatatlan problémát. Undorodom, s reszketek a tehetetlen dühtől, ha csak erre gondolok. Merthogy te, kedves olvasóm, eljövendő korok gyermeke, bizonyára már általánosan elfogadott igazságként kapod az ostoba mesét: az ország uralkodónője egymaga lovagolt a rengetegben, hátasa megbokrosodott, s mire az apácák rábukkantak, már neki is, magzatjának is túl késő volt. S talán el sem gondolkodol rajta, hogy főnemes nem lovagol csak úgy egymagában sehová…
A dicső korszak tehát, melyről e lapokon fog regélni egy bolond vénember, nincsen már. Elmúlt. Vére tán még ott szárad valamely nagyúr bársonykesztyűjén, vagy épp tőre keresztvasa tövében, de az is elkopik onnan hamarost, s ki tudja, mi híre marad azután a lovagkirályok és udvari lovagok, vakmerő hősök arany évszázadának. Féligazságok és homályos hazugságok kora közeleg, és jaj annak, ki a sok átköltött, félig elhallgatott történetből próbálná megtudni, mi történt velünk egykoron. Hogy miképp visszhangzott lemészárolt testvéreink utolsó sikolya a posadai völgyszorosban. Hogy milyen volt, amikor három király tartott világraszóló mulatságot. Hogy miképp festett Lajos úr Visegrádja teljes pompájában, és milyen volt végigvonulni fél Itálián, hogy aztán előbb meghódítsuk Nápolyt, majd bubópestistől halálra ítélten kullogjunk haza. Csoda, ha az eljövendő nemzedékek ki tudnak valamit bogarászni a valóság tojáshéjára rakódott hazugság-mocsok vaskos rétegei alól.
Istenem, adj nekem türelmet, hogy történetemet az elején kezdhessem el, mert bizony nagyon előreszaladtam!
Bevallom, az elejét nem láthattam a saját szememmel, mert még meg sem születtem akkor, amikor András úr, az Árpádok utolsó sarja eltávozott az élők közül, s az Anjou nemzetség első magyar királya, Károly – vagy ahogy akkoriban hívták, Caroberto – megkezdte harcait a régi nemességgel. Nem láthattam, de apámtól, anyámtól és az idősebb harcostársaktól meglehetősen sokat hallottam róla. Hosszasan mesélni ugyan csak azokról az évekről kívánok, melyek során már én is a világon voltam, de hogy ezeket megértsd, kedves olvasóm, röviden szólnom kell a születésem előtti időkről is.
Az Úristen ezerháromszázegyedik esztendeje baljósan kezdődött, és sok jót már nem ígért, hiszen András király váratlan halálával az Árpádok több mint három évszázados uralkodásának lett egyszer s mindenkorra vége. Elképzelni is nehéz azt a tíz sötét évet, mely az országra köszöntött, amelynek sem királya, sem szilárd törvényei nem voltak akkoriban. A koronára többen is szemet vetettek, ám mindnyájan külhoniak voltak, ez pedig számos bonyodalmat szült a rendek közt.
Anjou Károly a tengeren keresztül érkezett Nápolyból: tizenkét esztendősen szállt partra Spalatónál, amikor András úr még élt, s csak tizenhárom éves volt, amikor a király halála után az esztergomi érsek Fejérváron koronával illette gyermeki homlokát. A nemesek egy jelentős része azonban kijelentette, hogy Károly nem uralkodó, hiszen ehhez három feltételt is teljesíteni kell, s ugyan a szertartást az esztergomi érsek végezte az ősi királyvárosban, de mégsem a Szent Koronával, csupán egy alkalmi ékszerrel. Így tehát ők behívták ellenkirálynak a cseh király gyermek fiát, Vencelt, s László néven megkoronázták – a Szent Koronával, ám az esztergomi érsek áldása nélkül.
A két gyermek ezután évekig harcolt a trónért, míg az őket bábuként rángató nemesek vígan hordták szét az Árpádok megmaradt javait, s bár tartományaikat önálló kis uradalmakként kezelték, a király felelősségét, a valódi hatalom terhét egy sem kívánta vállára venni. Hogy Károly valójában az ötödik Árpád-házi István király dédunokája volt, az senkit nem érdekelt. Azt hangoztatták, tartanak tőle, ha a pápa választottja ül Magyarország trónjára, akkor az addig független királyságban túl nagy szava lesz Rómának. Eközben viszont ők maguk sem az erős és hatalmas Přemysl Vencelnek ajánlották a koronát, hanem gyenge, befolyásolható fiának.
Ahogy aztán az öreg király meghalt, s uradalma fiára szállt, a Magyarországon Lászlóként uralkodó Venceszláv azonnal hazatért, és mindenről, ami a Szűzanya országához kötötte őt, önként lemondott. A nehézségek és bonyodalmak ekkor sem értek véget, csak sokasodtak: trónigényét ugyanis bizonyos magyarországi rendek nyomására átruházta Alsó-Bajorország hercegére, az éltes korú Wittelsbach Ottóra, aki mögé hűséges kutyaként sorakoztak oda mind a köpönyegforgatók.
Ezt a szerencsétlen bajort viszont még az Isten sem akarta az ország élén látni, ezért történhetett, hogy miközben kíséretével együtt álruhában átkelt a határon, az ostoba disznaja elveszítette a Szent Koronát, melyet annak előtte egy egyszerű csobolyóba rejtett, s a csobolyót a nyeregkápához kötötte. Napokkal később derült csak ki a borzasztó dolog, s mire megtalálták – ott hevert érintetlenül az országúton –, már ferde volt rajta a kereszt. Ezt a legtöbben mindmáig jelnek vélik, amire Ottónak hallgatnia kellett volna. Ám nem hallgatott, hanem Szent Miklós napján fejére tétette a koronát Fejérváron – persze az esztergomi érsek, Tamás áldása nélkül, így az ő esetében sem teljesült a három kívánalom.
Úgy mondják, Károly még a koronázás napján egyéves fegyverszünetet ajánlott a jövevénynek, aki ezt el is fogadta, s bizonyára örült, hogy egy teljes esztendeig csend és nyugalom lesz új országában. Csakhogy Károly nem tétlenkedett, folyamatosan fegyverkezett, s a szünet leteltével akkora sereget indított útjára, melynek sehol sem tudtak megálljt parancsolni Ottó hadai.
Az Anjou-párté lett Esztergom, Buda és számos más város, míg Ottó a koronával Erdélybe menekült, Kán László vajdához, segítségért és a lánya kezéért. Leendő apósa vad székely lovasaiban látta az új erőt, mellyel visszavághat Károly főpapi seregeinek. Kán Lászlónak azonban esze ágában sem volt egy öreg bajorra pazarolni a lánya szüzességét. Alighogy Ottó megérkezett hozzá, elfogta és tömlöcbe vetette, a koronát pedig megtartotta magának. Egy ideig még eljátszadozott újdonsült rabjával, majd kihajította valahol a vadonban.
Wittelsbach Ottó végül kínkeservesen hazakeveredett, de soha többé nem lépett magyar földre. Hivatalosan egészen élete végéig viselte a magyar királyi címet, ám jogait nem gyakorolta, és a Kárpátok között amúgy sem vette őt komolyan többé soha senki.
Károlyt azután másodszor is megkoronázták, de megint nem a Szent Koronával, hiszen azt Kán László vajda birtokolta, s úgy is gondolta, hogy jó helyen van az ott nála, Erdélyben.
Magyarországon tartózkodott ez idő tájt őszentsége teljhatalmú legátusa, Gentile bíboros. Amit Károly nem tudott elérni karddal, azt ő elérte kereszttel – legalábbis így hírlett, habár apám arról is említést tett, hogy a bíboros jelenléte többet ártott, mint amennyit használt. A koronát mindenesetre ő szerezte vissza a vajdától, s azokat is megbüntette, akik még mindig nem szolgáltatták vissza a kisebb-nagyobb királyi és királynéi jussokat, vagy épp csak nem fogadták el Anjou Károly hatalmát. Az általa kiválasztott nemzetségeket, élükön a Kánokkal, előbb átok kötelékével isteni kiközösítés alá vette, majd hogy haragja tüzét igazán tombolni lássák ellenségei, kiforgattatta és szanaszét szóratta a megszentelt földből hozzátartozóik tetemeit. És bár a nép, főleg a magyar, sok mindent látott és elviselt már az idők során, az még a legelvetemültebb lázadókat is térdre kényszerítette, hogy a hajnali köd felszálltával apáik és anyáik rothadó maradványai fogadták őket birtokaikon. Ilyen szörnyű lépésre senki sem volt felkészülve, ám a cél, úgy tűnt, szentesítette az eszközt: a korona szempillantás alatt visszakerült a királyhoz, akinek harmadik beavatási szertartásán az is ott üvöltötte, hogy Vivat Rex!, aki nem sokkal azelőtt még bőszen fenekedett ellene.
A koronázás másnapján azonban ugyanúgy felkelt a nap, és a nemesség egy része ugyanúgy nem akart fejet hajtani az új rend előtt, mint korábban.
Nem fárasztalak, kedves olvasóm, azoknak a nevével, akik hol a király mellett, hol meg vele szemben álltak. Sokan voltak, legalábbis egy ideig. Elég, ha két nevet megemlítek: Aba Amadéét és Csák Mátyusét. Előbbi a kezdetektől fogva támogatta a fiatal Anjout, de amikor rájött, hogy Károly fel akarja számolni a tartományurak kiskirályi hatalmaskodásait, s nem kívánja neki adni Kassa városát, fellázadt ellene. Bősz haragjában fiaival és kíséretével nagy dérrel-dúrral bement Kassára, ahol csakhamar tömegverekedés alakult ki, az öreg Aba Amadét pedig a tumultusban agyonverték. Erre aztán Károly elméjét elöntötte a düh: oklevélben fosztotta meg Amadé fiait szinte minden nemesi előjoguktól és összes váraiktól. Ezek úgy tettek, mintha fejet hajtanának előtte, majd azonnal menekültek Csák Mátyushoz – akivel atyjuk sohasem szövetkezett volna –, hogy felajánlják neki alattvalói szolgálataikat. Az öreg hadúr oltalmába fogadta Amadé fiait, és nyíltan szembehelyezkedett Károllyal, akinek hónapokkal korábban már sikertelenül ostromolta budai várát. Akkor Gentile bíboros ki is közösítette, ennek köszönhetően a hadúr feldúlta és végigmészárolta egész Esztergomot, bebizonyítva, hogy neki sem király, sem pápa nem parancsolhat.
Régi nemzetség volt a Csákoké, egyenesen a hét törzs egyikéből származónak tartották magukat. S nemcsak a nemzetség volt már öreg, de maga Mátyus is: még látta, s hol szolgálta, hol nem az utolsó Árpádokat. Neki már a Turul-nemzetség sem mondhatta meg, mit tegyen vagy ne tegyen. Nagyobb hatalma volt, mint bárkinek az országban, beleértve a mindenkori uralkodót. Sokan mindmáig egyfajta hősként tisztelik, noha szerintem hős még nem fordított ennyiszer a köpönyegén, amióta világ a világ, s bár uralkodó is lehetett volna, a Szent Korona súlyát Csák Mátyus sem akarta elviselni.
Elég az hozzá, hogy Károly élete legnagyobb, legerősebb ellenfelét tisztelhette benne, akit sosem tudott igazán legyőzni. Az ezerháromszáztizenegyedik esztendő nyarán Buda alatt visszaverte, de le nem gyűrhette. A rákövetkező évben az Amadé-fiakat akarta kézre keríteni Sáros várának ostromával, de Csák Máté ezerhétszáz zsoldosa időben érkezett, és elkergette a liliomos lobogót a vár alól. Onnan Károly a Szepességbe menekült erőt gyűjteni, az Amadé-fiak pedig a Csák-seregtesttel egyenesen Kassának rontottak, hogy erőnek erejével megszerezzék maguknak a jelentős és gyorsan fejlődő várost. Az ostrom hallatára Károly serege azonnal megindult a Szepességből, jöttük hírére azonban a másik sereg is félbehagyta Kassa ostromát, és elébe ment az Anjou-hadnak.
Amikor aztán az Úr ezerháromszáztizenkettedik évének kora nyarán, Szent Iván havának tizenötödik napján szembekerültek a rozgonyi vérmezőn, mindenki úgy érezte, ott dől el minden.
Két fél sorakozott fel egymással szemben: a domb tetején Aba Amadé fiai összes erejükkel és Csák Mátyus zsoldosaival, akiknek ura ez idő tájt trencséni sasfészkében várta a fejleményeket. A völgybe szorulva ott állt Károly szedett-vedett, megfáradt seregével, a Szepességből összeverbuvált lándzsás tömegekkel, egy maréknyi ispotályos lovaggal és számos, akkor még ismeretlen, jelentéktelen, szinte nincstelen szerencselovaggal.
Aki ott volt akkor Rozgony mellett, mind úgy emlékezik rá, hogy az Anjou nemzetség ifjú uralkodója megbékélt a halállal, hiszen tisztában volt vele, hogy az ellenség nem elsősorban a seregét, hanem őt magát akarja megsemmisíteni.
Így is volt.
A csata kezdetén a teljes lovasság lezúdult a dombtetőről, egyenest a királyra támadva. Mire ezt a szárnyak észrevették, középütt már kialakult a csetepaté, s ahogy a szélek bezárultak, egy gigantikus, gyilkos körforgás alakult ki a völgyben. A rozgonyi csata nem lovagi viadal volt, hanem pokoli mészárszék. Amikor a dombon maradt seregtestek is rázúdultak a lentiekre, már szinte azt sem lehetett tudni, ki kinek az oldalán áll. Testvért testvér, apát fiú döfött halálra ott: a magyar irtotta saját népét, hogy egy bő évtized után végre helyreálljon a rend, s az ország szilárd európai nagyhatalom lehessen, ne süllyedjen vissza az őskáoszba.
A leírhatatlan borzalom közepette egyszer csak földre hullt a királyi lobogó, ám Károlyt azonnal körbeállta az ispotályosok pajzsfala – az ifjú, rendíthetetlen Anjou ott küzdött harcosaival a pokol küszöbén, ezer sebből vérezve, mindenre elszántan. És akkor valami olyasmi történt, amire a tömegben küzdő apám sem tudott soha egyértelmű magyarázatot adni: váratlanul több ezer kassai gyalog jelent meg a völgyben. A frissen érkező lándzsaerdő-had pedig olyan erővel támadt az Amadé-fiak és Csák Mátyus seregére, hogy azokon végleg eluralkodott a pánik: hanyatt-homlok menekült, ki merre látott.
A krónikás később, már Lajos úr idején papírra vetette, hogy ott, Rozgony mellett akkora vérfürdő zajlott, amekkorát a kutyafejű tatárok betörése óta nem látott a magyar. Azt is leírta, hogy csoda történt, hiszen Károly seregéből sokkal többen estek el, mint az ellenség soraiból, a győzelem Isten akaratából mégis Károlynak adatott meg.
A krónikás arról már bölcsen hallgatott, hogy Csák Mátyust ezúttal sem sikerült legyőzni, hiszen a tartományúr csak pár ezer fegyverest veszített, ámde hatalma nem csorbult a Felvidéken. A krónikás úgyszintén nem említi, hogy akkor és ott mindenki úgy hitte, az a csata mindent eldöntött, és a végét jelentette az uralkodó harcainak.
Mind tévedtek.
Ami Rozgony mellett történt, csak a kezdet volt.

***

(Az Anjouk első része, a tavasszal megjelenő Liliom és vér már előrendelhető a kiadó honlapjáról: http://kiadok.lira.hu/kiado/athenaeum/index.php?action=konyv&id=139434976)

Szemelvények az Anjouk első részéből

Az alábbiakban nyolc rövidebb részletet olvashattok az Anjouk idén tavasszal megjelenő első részéből, a Liliom és vérből. Hosszabb betekintést ezek ugyan nem nyújtanak a könyvbe, de ez szándékos: a válogatás célja, hogy egy kis ízelítőt adjon a regény hangulatából, anélkül, hogy csavarokat és csattanókat lőne le előre. Remélem, kedvetekre való lesz – jó olvasást kívánok hozzá!

anjouk-fejlec_00.jpg

1.

Oly korról mesélek, melyben nem élhettél, kedves olvasóm, és amely nem tér vissza soha többé: utolsó reménysugára akkor halványodott el, amikor a hatalom aljas urainak már egy várandós anya meggyilkolása sem jelentett megoldhatatlan problémát. Undorodom, s reszketek a tehetetlen dühtől, ha csak erre gondolok. Merthogy te, kedves olvasóm, eljövendő korok gyermeke, bizonyára már általánosan elfogadott igazságként kapod az ostoba mesét: az ország uralkodónője egymaga lovagolt a rengetegben, hátasa megbokrosodott, s mire az apácák rábukkantak, már neki is, magzatjának is túl késő volt. S talán el sem gondolkodol rajta, hogy főnemes nem lovagol csak úgy egymagában sehová…
A dicső korszak tehát, melyről e lapokon fog regélni egy bolond vénember, nincsen már. Elmúlt. Vére tán még ott szárad valamely nagyúr bársonykesztyűjén, vagy épp tőre keresztvasa tövében, de az is elkopik onnan hamarost, s ki tudja, mi híre marad azután a lovagkirályok és udvari lovagok, vakmerő hősök arany évszázadának. Féligazságok és homályos hazugságok kora közeleg, és jaj annak, ki a sok átköltött, félig elhallgatott történetből próbálná megtudni, mi történt velünk egykoron. Hogy miképp visszhangzott lemészárolt testvéreink utolsó sikolya a posadai völgyszorosban. Hogy milyen volt, amikor három király tartott világraszóló mulatságot. Hogy miképp festett Lajos úr Visegrádja teljes pompájában, és milyen volt végigvonulni fél Itálián, hogy aztán előbb meghódítsuk Nápolyt, majd bubópestistől halálra ítélten kullogjunk haza. Csoda, ha az eljövendő nemzedékek ki tudnak valamit bogarászni a valóság tojáshéjára rakódott hazugság-mocsok vaskos rétegei alól.

Tovább

A krónikás előszava – alternatív prológus

Meglepően sok fejtörést okozott, mire sikerült kitalálnom a sorozatnak egy igazán működőképes kerettörténetet, amely autentikusnak is hat, emellett gördülékeny, jól mesélhető történetként is megállja a helyét. A fő problémám az volt, hogy az Anjouk nem Károly Róbert 1300-as spalatói partraszállásával, sem 1301-es megkoronázásával, de még csak nem is az interregnum, a trónharcok éveivel kezdődik. Mindezt ugyanis már megírtam a kétkötetes Non nobis, Domine lapjain, amit az Anjouk előzménytörténeteként kezelek, jelen sorozat pedig csak 1321-ben, Csák Máté halálának évében veszi fel a véget nem érő történet fonalát. A prológusnak, illetve a kerettörténetnek tehát egy olyan rendkívül fontos funkciót is be kellett töltenie, hogy részletesen, mégsem szájbarágósan megismertesse az előzményeket azokkal, akik nem olvasták a Non nobis, Domine köteteit, és nem néztek utána a történteknek szakkönyvek lapjain. Először az tűnt kézzel fogható megoldásnak, ha a Képes Krónika lapjait idézem: fogtam hát (vélhetően) Kálti Márk sorait, és bizonyos részek kihagyásával, más részek összevonásával szerkesztettem belőle egy prológust, mely A krónikás előszava címet viselte. Végül aztán sehogy sem tudtam megbarátkozni vele, hiszen csak a felvezetésre, az előzmények ecsetelésének kérdésére jelentett megoldást, a kerettörténetére nem (meg valahogy az is zavart, hogy nem saját anyag). Végül szinte magától született meg a számomra teljesen megfelelő megoldás, amit egyelőre nem szeretnék megszellőztetni – helyette azonban tessék, alább olvasható a Képes Krónika alapján szerkesztett szöveg:

Tovább